Első találkozásom a homeopátiával

Sosem tudhatjuk előre, ki vagy mi fog rabul ejteni egy életre. Egy váratlan fordulat, egy véletlenszerű találkozás, egy sugallat örökre elkötelezhet valaki, vagy valami mellett. Nem keresed a lehetőséget, hiszen a létezéséről sem tudsz, de amikor ott van előtted, azonnal tudod, hogy pontosan ez AZ, hogy ő a tiéd. Most nem életem szerelméről beszélek, hanem egy másik csodáról: a homeopátiáról.

A homeopátia megosztó gyógyászati rendszer, tudom. Bár óriási, lelkes követőtáborral rendelkezik, köztük például a 92 évesen elhunyt Erzsébet királynővel, Cindy Crawforddal, vagy nagy kedvencem Nelly Furtadoval, de ennél sokkal több bírálója is akad. Egy folyamatosan támadott, kritizált rendszer, ami azóta, hogy Hahnemann doktor felfedezte és kidolgozta, lényegében nem sokat változott, hatékonyságát csilliárdszor bizonyította, mégis böki a tömegek csőrét és többet támadják, mind a kézrátételt (ami amúgy szintén működik a megfelelő kezekben, de azért na…) Én már megszoktam, hogy hülyének néznek a homeopátia iránti elköteleződésem miatt, és megmosolygom, amikor az emberek magabiztosan hárítják, összevont szemöldökkel felháborodnak, hiszen a tudomány az ő oldalukon áll. Mindenkinek szíve joga hinni, vagy tagadni valamit. Nem állítom, hogy a gyógymódot tagadó emberek ne lennének egészségesek, kiegyensúlyozottak homeo szerek nélkül is. De hogy én miért köteleződtem el mellette egy életre, az az alábbi történetből kiderül.

Lánykáim még egészen kicsik voltak, az ikrek öt, a pici alig kétéves. A történetet megelőzi, hogy előző két évben a gyerekeim elég sokat betegeskedtek és sajnos túl voltunk két megrázó eseten is velük, amik orvosi hibából, rossz diagnózisból adódóan sürgős műtétekhez vezettek. Ezt most nem részletezem, de abban az évben szükségét éreztem, hogy minél többet tudjak a gyerekbetegségekről, azok megelőzésének lehetőségeiről. Bármit hajlandó lettem volna megtenni, hogy időben felismerjem a baj természetét és adott esetben akár vitatkozni is tudjak az orvossal. Találtam és be iratkoztam egy szabadegyetemre, ahol a természetes gyógymódok mellett anatómiát, élettant és klinikumot is tanulhattam, és már alig vártam az őszt, hogy elkezdődjön a tanulás! Addig is összevásároltam mindenféle hasznosnak tűnő irodalmat gyógynövényekről, házpatikákról, egyéb varázslásokról. Egy alkalommal, ahogy böngésztem a könyvesbolt akkor még igen szűkös kínálatát, megakadt a szemem egy könyvön, aminek a címe “Hogyan gyógyítsuk gyermekeinket homeopátiával” volt. Varázslatosan hangzott! Pláne mert fogalmam nem volt, mi az a homeopátia. Akkor még én is, ahogy sokan mások azt hittem, ez a gyógynövények fedőneve. De a gyógyítsuk és a gyermekeinket olyan hívószavak voltak akkor, ami mindent vitt. Azonnal megvettem és amíg a lányaim az oviban játszottak és a pici aludt délután, rögtön felfaltam az első felét. Én akkor nem tudtam a homeopátiáról, hogy “nincs benne semmi”, vagy hogy ez nem működő áltudomány, csak azt éreztem, hogy ez a hitelesnek tűnő amerikai orvos, Dana Ullmann (akiről először azt hittem, hogy nő, de nem), teljesen közérthetően és logikusan vezeti le a gyerekbetegségek természetét, a gyógyítás mikéntjét és közben rátapos olyan aknákra a fejemben, amik régóta ott lapultak. Ilyen akna volt például az a kérdés, hogy amikor az ikreimmel orvoshoz mentünk lázas-torokfájós-betegen, hogy lehet, hogy mindkettő mandulagyulladásra kapott ugyanolyan antibiotikumot, amikor totál más állapotban voltak? Az egyikük arca piros volt lázasan, a másik sápadt, az egyikük intenzív volt, ugrált és csacsogott, a másik csak aludt egész nap, az egyik délután lett beteg, a másik éjszaka, az egyikük állandóan panaszkodott a fájdalmaira, a másiknak meg azért tapintottam a homlokára, mert gyanúsan sokat aludt. Hát hogy lehet ez ugyanaz a betegség? Vagy ha mai nyelven ugyanaz a diagnózis, mert ugyanaz a szerv jelez, hogy lehet ugyanaz a gyógymód? Ez a könyv csodásan validálta a kérdéseimet, amikre mindenki, akinek anno feltettem, csak értetlenkedett. Éreztem, hogy ez az én világom!

Akkor nem volt sok időm végigrágni a könyvet, ugyanis  gondoltunk egy merészet és egy négy családból állótársasággal, sok hasonló korú gyerekkel nekiindultunk egy horvátországi nyaralásnak. Sejtettem, hogy nem ez lesz életem pihenése, de reménykedtem pár nyugalmas, beszélgetéssel és borozással eltöltött estében a tengerparton. Már utazás közben kiderült, hogy nem lesz ilyen egyszerű a menet. A fedélzeten három öt év alatti gyermekkel és egy nem különösebben együttműködő apukával nekiindultunk az alig hét órás autóútnak. Míg ikreim egyike és a picilány békésen átaludták az út háromnegyed részét, a másik ikrem folyamatosan nyűgösködött. De nem ám a szokásos “éhes vagyok- szomjas vagyok - pisilni kell” triász, amikre legalább volt egyszerű megoldásom, hanem egyéb extrém ötletek, például ne menjünk be az alagútba, mert ő fél. Márpedig alagútból bőven volt útközben. Ne beszélgessünk hangosan, mert fáj tőle a füle, meséljek hangosabban, mert nem hallja, stb. Kora délután érkeztünk a nyaralóhelyre, csodás házba, ahol minden család elfoglalta a maga szomszédos apartmanját, a gyerekek pedig azonnal birtokba vették a ház előtt elterülő hatalmas parkot. Szem előtt voltak, szabadon játszhattak. Az én nyűgösködő kislányom itt sem volt elégedett. Az árnyékban fázott, a napon melege volt, nem akart játszani, de aludni sem. Bármivel próbálkoztam, nem elégítette ki. Míg végül kibökte: anya, fáj a nyelés. Bármennyire is próbáltam egész úton a levegőben tartani a tantuszt, ezen a ponton leesett. A tudatom minden erejével hárította, hogy bármelyik gyerekem beteg lehet, amikor végre évek óta először nyaralni megyünk és erre itt van a Minden Anyák Réme. Segítőkész anyatársaim azonnal előkapták a csomagból a lázmérőket, fájdalom és lázcsillapítókat, egyéb ápolási kellékekeket, de tudva, hogy hány antibiotikum körön voltunk túl előző télen (a gyermekorvosunk megoldása mindenre IS) és nem tudva, hogy valójában mi baja is van a gyereknek, egyelőre csak a lázmérőt használtam. Persze volt láza, nem túl magas szerencsére, de pont elég magas ahhoz, hogy a nyaralást megkeserítse. Kézen fogva bevonultunk a szobánkba és elővettem a kincset érőkönyvemet és míg egyik kezemmel babát öltöztettem szegény bágyadt kislányommal, másik kezemmel az ígéretes könyvemet ütöttem fel a torokgyulladás címszó alatt. Végigbogarásztam a felsorolt szereket, míg megakadt a szemem a Mercurius Solubilis nevű szer leírásán. “….” Tökéletesen leírta a kislányom állapotát! Belenéztem a szájába is, fehér lepedék borította a garatmanduláit és a nyelvét is. Stimmel. Előkotortam az egyik bőröndből a kis kék tartót, amit indulás előtt szereztem be a házipatikába javasolt összes szerrel együtt (ki hitte volna, hogy létezik homeopátiára szakosodott gyógyszertár!) és bogarászni kezdtem a kék és sárga fiolák között, amíg rábukkantam a Mercurius Solubilis címkéjűre. Kimértem a kupakba öt golyócskát (nem volt ilyen egyszerű, rá kellett jönnöm a fiola fifikájára, de legalább azóta türelmes vagyok azokkal, akik először próbálnak golyócskát kinyerni ebből a szerkezetből) és egyenesen a kis szájába öntöttem. Ezután visszatértünk a babázáshoz, immáron mindkét kezemmel, és izgatottan lestem a hatást. Bevallom, nem számítottam azonnali, átütő eredményre, gondoltam, hogy a természetes gyógymódok amúgy is finoman, kíméletesen hatnak, ergo biztosan lassan is - de erre a hitemre a későbbiekben minden tanult “kíméletes” módszer minden alkalommal rácáfolt. Békésen babáztunk a tengerparti apartmanban fényes délután, a gyerekek zsivaja beszűrődött a parkból, vidám sikongatás, nevetés, elfoglalták magukat, amíg a szülők kipakoltak. Így telt nagyjából egy óra, amikor a teraszról az egyik anyuka kiabált a gyerekeknek, hogy felvágta a dinnyét, menjenek enni. Az én egész nap nyűgösködő, semmit-evő, semmit-ivó, de az elmúlt percekben békésen játszó kislányom felkapta a fejét, kérdés nélkül kiszaladt, majd nekiesett a dinnyének. Miután megették, vidáman szaladt a többiekkel a park felé játszani. Ezt a képet amíg élek nem felejtem el. Álltunk anyatársaimmal döbbenten a teraszon, míg az egyikük megszólalt: Ha nem a saját szememmel látom, nem hiszem el. Látták az egész napos nyűglődésünket, sajnálták a kicsit is, engem is és a látottak alapján biztosan voltak benne, hogy a lányom és én ezt a hetet szobafogságban fogjuk tölteni. Pláne, hogy nem fogadtam el a felajánlott gyógyszereket és bevallottam, hogy adok egy esélyt a homeopátiának ( - a minek??) Az esti teraszon ücsörgés-borozás közben is többször feltettük a kérdést: vajon tényleg ez a pár kis tejcukor golyó okozta ezt a 180 fokos változást? Létezik, hogy minden gyógyszer nélkül túllendült egy lázas betegségen és mintha mi sem történt volna, virgonckodik a többiekkel? Persze szorgalmasan adogattam neki a golyócskákat a Dana Ullmann által javasolt ritmusban, de két nap múlva magától elfelejtődött a dolog, betegségestől.

Felelőtlenség volt? Lehet, de eredményes. Az én bimbózó szerelmemet a homeopátia iránt minden esetre megpecsételte ez az eset. Ettől a naptól fogva kerestem, kutattam a könyveket, anyagokat, tanfolyamokat, amit lehetett magamévá tettem. Ha betegek lettek, elmentünk a doktor nénihez, elhoztuk a szokásos antibiotikum receptet, kitűztem a konyhai mágnes táblára, hogy szükség esetén kéznél legyen és megkerestem az állapotot legjobban leíró szert valamelyik okos könyvemben. Soha többet nem kaptak antibiotikumot. Nem volt rá szükség.

Később a szabadegyetemen is tanultunk homeopátiát Dr. Greskó Marianntól, aki csodálatosan érthetően és logikusan adta át hatalmas tudásának egy befogadható részét, majd a Bóna Laci kezdeményezte gyógyművész kurzuson vettem részt, és az erre épülő hároméves képzésen váltam CHE homeopatává. Itt olyan csodálatos orvosoktól tanulhattam, mint Dr. Horváth Katalin, Dr. Rácz Zsuzsa, Dr. Siska Ilona és persze Dr. Farokh Master indiai mester, hála a tanításaikért! Nemsokára azt is megtudtam, hogy Mercurius állapothoz vezethet a túlzott antibiotikum fogyasztás is (amit a homeopátia találóan antibiotikus abúzusnak becéz). A későbbiekben rengeteg esetben lehettem iszonyú hálás a homeopétiáért Hahnemannak és a tudásért fent nevezett tanáraimnak, de ezek már más történetek.

Ui: Ezzel a történettel véletlenül sem azt mondom, hogy az antibiotikumnak nincs helye a gyógyításban, sőt! Vannak esetek és helyzetek, amikor nemcsak helye van, de az egyetlen lehetséges és biztonságos megoldást jelenti a beteg számára. Csak azt mondom, legyünk ezzel kritikusak, és ne fogadjuk el minden kisebb panasz esetén a gyógyszert, hiszen a szervezetünk rendelkezik egy csodálatos öngyógyítóképességgel, amit csak egy picit (pár százszorosan higítva) kell megpiszkálni és rendbe teszi magát.